Álmomban....

 kép: internet

"A szemem olyan, mint az édesanyámé. A szám olyan, mint az édesapámé. .. Míg élek, az arcomon mindannyian együtt leszünk..." W. Shire

Egyre jobban, és egyre többször hiányoznak. Nincs sem születésnapjuk, sem semmilyen évfordulójuk. Csak a hiányuk.

Ahogy múlnak a napok, hetek, évek, úgy érzem egyre jobban hogy a hiányuk semmihez sem fogható. Bármilyen nehéz is,bírni kell. Nem  szeretnék átmenni még az út túloldalára, hogy találkozzam Velük, csak kicsit ölelni, dédelgetni szeretném Őket. Ahogy régen. Néha érzem, hogy itt vannak Velem. Olyankor megszólítom őket. Apukám dohányzik.  Sokszor érzem az orromban a dohányfüstje illatát. Itt őrzöm a szép pipáját a fiókomban . Anyukám édes nevetését hallom, ahogy mosolyogva mondja: Évikém….

A minap velük álmodtam. Csodálkoztam is, hogy itt vannak, hiszen álmomban is tudtam, hogy már nem e világ lakói.

És akkor hirtelen a karjaim ölelésre tárultak, s nem szerettem volna mást, csupán csak ölelni őket. Éreztem, igazán éreztem az ölelésüket, a meleg szeretetüket. Csak ölelni, ölelni őket….

A szemeim megteltek lelkem fájdalmával de örömével is. Valóban éreztem őket. Tudtam, hogy álom, hogy álmodom és épp ezért nem vágytam másra, csak hogy hozzájuk érhessek , hogy kicsit oda bújhassak, mint régen.

A nap első sugarai a lelkemben vertek tanyát. Fehér meleg fénnyel árasztottak el, s én csak sírtam és sírtam… Jól esett.

Ahogy múlnak az évek, értem meg egyre jobban őket. Hozzájuk okosodom, hozzájuk növök. Most értem, hogy mennyire hiányoztam, amikor én, a lányom várom haza. Pedig itt lakik a közelben, naponta beszélünk találkozunk.

Most látok az Ő szemükkel: hogy várták haza az unokákat, hogy várták, hogy lássák őket, hogy kedveskedhessenek nekik.

Ahogy én is teszem az enyémekkel. Hogy akkor gond volt, ha nem tudtunk valamiért hazamenni egy hétig. Dorgálást kaptunk, mert mindig készült valamivel. mindig sütött, főzött még a kollégiumba visszamenő nagy unokáinak is. S, mi történik most? Ugyanezt teszem. Nem azért, hogy utánozzam, hanem ez belülről fakad belőlem. Valami belső erő „ kényszerít” , nem tudok ellenállni , nem is akarok!De hisz tudom: A SZERETET

A nagy fiú unokámnak könnyezve sütöm a kakaós kalácsot, mert rajong érte , s én  boldog vagyok a kedves, arcomra nyomott puszitól , amit kapok Tőle érte.

 S közben Anyukámra gondolok. És Apukámra. Akinek kivirágzott a kertje abban az évben tavasszal, amikor elment. Ott is virág volt, ahol előtte soha. Az egész kert telis tele lett illatos gyönyörű rózsaszín, ciklámen , fehér  és lila virággal. Térdig jártunk bennük. mintha onnan fentről Ő hintette volna el a virágmagokat. Így búcsúzott Tőle a szeretett kertje J Naponta vittünk frissen szedett szarkalábat a temetőbe.  A virágokat ma is őrizzük, akkor sok magocskát szedtünk róluk, még azóta is itt virágoznak a kertemben. Amikor meglátom őket, mindig látom magam előtt apukámat, hogy térdig

jár a virágban, integet, mosolyog, hogy jól van. boldog a virágai között.

Ismét hamarosan kivirágzik a természet. A lelkem is virágzik, adja, ontja szeretetét a Családomnak, a körülöttem élőknek. És aki kér belőle, aki szeretne, annak is.

Tegnap találkoztam ezzel a képpel és idézettel a fb-n. Mintha nekem szólt volna ! Igen!